Nesze neked multikulti, avagy magyarként brit földön

 hirdetes

Milyen is magyarnak lenni Nagy-Britanniában? Magyarként brit földön élni? A multikulturális környezetben való munkavégzés és a gyermeknevelés? Hogyan viszonyulnak a magyarok egymáshoz és más nemzetekhez?

Napsütéses délután az általános iskola focipályáján. Véget ért a tanítás, összeáll a megszokott csapat egy óra spontán futballozásra. Ott van Abdul Líbiából, Rihan Indiából, Dylen, akinek édesapja angol, édesanyja pedig valahonnan Afrikából származik, két arab kislány és Áron Magyarországról. Kisvártatva megérkeznek a kistestvérek is a délutáni ovis turnusból, így ők – Mohamed, Lojeem és Anna – a pálya szélén kergetőznek. Beszédükben mindannyian ugyanazt az utánozhatatlan Glasgow-i tájszólást használják – gyakran még a testvérek is egymás között.

 TransferWise

Ez a jelenet minden bizonnyal akármelyik brit város iskolájában játszódhatna. Nagy-Britannia népessége 2001 és 2015 között 53 millióról 56 millióra nőtt, és ez csak az állandó lakosok száma. Állandó lakosnak az számít, aki legalább öt éve él és dolgozik Nagy-Britanniában. Egyes becslések szerint akár 65 millióan is élhetnek jelenleg az országban. Míg 1951-ben a külföldön születettek aránya 4,2 százalék volt – ami szintén nem kis népességet jelent – ez a szám 2011-re 12,7 százalékra nőtt.

Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a bevándorlók többsége családalapítás előtt álló fiatal, akinek a saját gyermekei már nem gyarapítják a külföldön születettek számát, ám szüleik még a saját nyelvüket és kultúrájukat adják át nekik, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Nagy-Britannia népességének legalább egynegyede nem brit nemzetiségű. A külföldön születettek közül a legtöbben Indiából érkeztek, őket követik szorosan a lengyelek, majd jókora lemaradással az írek.

A sok különböző nép és kultúra együttélését valamiféle tisztes távolságtartás jellemzi leginkább. Tapasztalataim szerint szó sincs sem a bulvármédia által közvetített balhékról, sem pedig az egyesek vágyálmaiban szereplő boldog, testvéri összeborulásról. A fiatal gyerekeket még nem is érdekli a téma, a szüleiket már jobban.

A iskolaudvaron az anyukák klikkekbe tömörülnek: a skót a skóttal beszélget, a kínai a kínaival, a fejkendős anyuka a másik fejkendőssel. A hajadonfőtt érkező arab mamával ők nem állnak szóba. A magyar anyuka – honfitárs híján – a lengyelekkel barátkozik, a nyelvünk ugyan nem közös, de az emlékeink és az attitűdünk annál inkább. Ha valamelyikünk felemlegeti a szörnyű nejlon iskolaköpenyeket vagy a jelenkor politikai helyzetét, a másik ugyanazt érti rajta.

Természetesen a gyerekek miatt muszáj kapcsolatba lépni a nagyon más kultúrából származó szülőkkel is. Sok múlik a hozzáálláson, de a többség először nyitott. Később sokkot kap a másiktól, végül pedig sikerül feldolgoznia, hogy ami egyiküknek bunkóság, az a másiknak kulturális vagy vallási norma.

Nekem egy év után is nehéz megszoknom, hogy hiába viszem minden nap együtt az iskolába a gyerekeket az első bekezdésben szereplő Abdul és Mohamed apukájával, ő még azt is igyekszik elkerülni, hogy köszönnie kelljen. A férjem szerint viszont egy kimondottan udvarias, művelt emberről van szó – ő szokott vele beszélgetni – csak éppen nem megengedett neki idegen nőkkel cseverészni. A felesége számára nemrég derült ki, hogy hallottam már életemben a mekkai zarándoklatról – azóta mindannyian jóval kedvesebbek. Néha úgy tűnik, annyi elég a jég megtöréséhez, hogy kiderüljön, számon tartom a szokásaikat.

A „bennszülött” britek – általános tapasztalatok szerint – annál elfogadóbbak, minél képzettebbek és tájékozottabak. Nálunk, Glasgow egy kevésbé frekventált kerületében, kézzel fogható az elutasítás. A kevés nyitott skót mindegyikéről pár mondat után kiderül, hogy tanult, többségében eléggé világlátott ember. Felkapottabb környékeken minden bizonnyal sokkal jobb a helyzet. A Brexit szavazás során azonban a kilépésért kampányolók egyik fő ígérete köztudottan a bevándorlás visszaszorítása volt, és amint az eredmény mutatja, a többség szimpátiáját el sikerült érniük vele.

A munka világa már komolyabb, és nehezebben megfogható kérdés. Hivatalosan nincsen diszkrimináció. A gyakorlatban először megpróbálják egy helyivel betölteni az állást, és ha ez nem sikerül – amire igen komoly az esély mivel a britek nem vállalnak el bármit alacsony fizetésért – jöhetnek a külföldiek.

Egyes, képesítést nem igénylő szakágakban, mint a takarítás, a szállodai munka vagy az idősgondozás szinte csak külföldiek dolgoznak. Ennek fényében a köreikben gyakran emlegetett „elveszik előlünk a munkát a külföldiek” – szlogen nem igazán állja meg a helyét, a „miattuk ilyen alacsonyak a bérek” viszont annál inkább.

Az iskolában igyekeznek a multikulti jó oldalát hangsúlyozni. Bármiféle rasszista megnyilvánulás szigorúan tilos, szélsőséges esetben akár rendőrségi ügy is lehet belőle. Általános, hogy az iskolák aulájában egy táblán jelzik, melyik gyerek milyen idegen nyelvet beszél. Sok helyen egy-egy hónapot egy-egy ország megismerésének szentelnek, amikor a táblán alapvető kifejezések olvashatóak az adott nyelven.

A külföldi szülőket olykor behívják, hogy az anyanyelvükön olvassanak fel egy mesét. A mi iskolánkban emellett megemlékeznek a Ramadánról és a kínai újévről is az összes érintett tanuló közreműködésével. A gyerekek csak annyira részesítik előnyben a honfitársaikat, amennyire egyébként is szimpatikusnak tartják őket. Tehát az arab kislány rendszerint szívesebben barátkozik a skót osztálytársnőivel, mint az arab kisfiúval, mert előbbiekkel jóval több a közös témája. Ismerősünk kamaszlányát pedig a magyar osztálytársnő sem mentette meg a kiközösítéstől.

Egyáltalán, hogyan viszonyulnak a magyarok egymáshoz külföldön? A mi tapasztalatunk többségében pozitív. Hallani-olvasni persze itt-ott, hogy „letagadom, hogy magyar vagyok”, „csak magyarral ne hozzon össze külföldön a sors”, ez az elutasító hozzáállás viszont csak egy kisebbségre jellemző.

Talán amiatt is, mert aránylag kevesen vagyunk, egymásra köszönünk a boltban, váltunk pár szót a parkban, akkor is, ha soha nem találkoztunk korábban. Keressük egymás társaságát szervezetten és spontán módon is. Még a hat éve itt élő egyetemi tanár ismerősünk is bevallotta, hogy a szabadidejében csak magyarokkal veszi körül magát.

Mindemellett a magyar közösség – talán kisebb méretei miatt is – kevésbé összetartó és jól szervezett, mint az arab, a kínai, vagy akár a lengyel. Köztük nem ritka az olyan, aki hosszú évek óta az Egyesült Királyságban él, mégsem tud egy árva szót sem angolul. Nincs rá égető szüksége, mert a honfitársánál dolgozik, a saját népe boltjában vásárol. Még fodrászt, orvost vagy szerelőt is minden további nélkül talál aki az ő nyelvét beszéli.

Egy magyar ezt nem, vagy csak igen bajosan tehetné meg. Különösebb igény sincs rá, az integrációt pedig igencsak megkönnyíti, hogy nem fordulhatunk mindig valakihez a saját népünkből. Ezért, bár kevés kivételtől eltekintve a magyar szülők rendszerint idekint is magyarosan hangzó nevet adnak a gyermekeiknek, és az anyanyelvüket is átadják, ezek a gyerekek a párhuzamos társadalom hiánya miatt felnőve jó eséllyel már teljesen asszimilálódni fognak.


  • Lehetne olcsóbb a külföldi pénzküldés? Szerintünk igen.
  • Hogyan foglalj a legjobb áron repülőjegyet? Megmutatjuk.
  • Facebook oldalunkat itt tudod követni:

Dorottya Kercsó
About Kercsó Dorottya 30 Articles
Magyar nyelv- és irodalom szakos tanárként végeztem az egyetemen, Skóciába 2015 szeptemberében a férjem tanulmányai miatt költöztünk. Jelenleg itt elsősorban a két gyerekemet nevelem, emellett heti rendszerességgel tartok foglalkozásokat az ovis korosztálynak. Skócia rengeteg meglepetést tartogatott, és tartogat ma is számunkra: nem csak egy idegen országba kerültünk, hanem azzal is szembesülnünk kellett, hogy amit a brit életről hallottunk-olvastunk, az erre az Skóciára igen gyakran nem érvényes. Noha feltett szándékunk a tanulmányi idő lejárta után visszaköltözni Magyarországra, napról-napra jobban szeretjük ezt az országot, és életünk legnagyobb kalandjának tartjuk az itt töltött éveket.